A színház olyan állami fenntartású intézmény, amelynek elsődleges, sőt originális formájában egyetlen célja, és egyben joggal elvárt feladata, hogy színházi termékeket, vagyis színházi előadásokat hozzon létre.

Ezen belül is érdemes a hagyománnyá vált felépítményt vizsgálnunk, amikor is a színház vezetősége (direktor és művészeti vezető, avagy főrendező) által felkért és megbízott rendezők a társulat színész tagjainak bevonásával, azok irányításával színpadi megjelenésre szánt szövegeket (drámákat avagy színdarabokat) keltenek életre oly módon, hogy a szerepeket saját belátásuk szerint, az adott társulat színészei között felosztják, értelmezik, betanítják, a színdarabot munkatársaik, illetve a színházhoz tartozó műszaki dolgozók segítségével színpadra állítják, az adminisztratív kollégák bevonásával logisztikailag mindezt lebonyolítják, majd hirdetik, műsorra veszik, mint terméket értékesítik az érintett színház közönsége körében, míg a színházi szakma elméleti munkára szakosodott része az eredményt elemzi, értelmezi, véleményezi.

Mit rejtenek ezek a különös, szakmai titulusok és elnevezések, kiket tisztelhetünk az anonim gyűjtőnevek viselőiben?

A színházi szakmákról
Direktornak a színházi intézmény azon vezetőjét nevezzük, aki elsősorban az egész működtetéséért felel. Ideértve a gazdasági ügyeket (a bevételi és kiadási oldal kiegyensúlyozott arányának biztosítását), a művészi és gyakorlati feladatok feletti adminisztratív kontrollt, a közönség iránti felelősséget, az állami támogatásért folytatott lobbi tevékenységet és protokollt. Egyszóval mindent, ami nélkül lehetetlenné válna a szervezett munka mind emberi mind művészi értelemben.

Művészeti vezető vagy főrendező (hol el, hol az, hol mindkettő egyszerre) az a személy, aki elsősorban a színész társulatért, a repertoárért, a színpadon folyó munka egyenletes színvonaláért felel. Elsősorban ő javasol rendezőt, annak darabot, sőt szükség esetén adott szerepre színészt, hiszen az ő feladata, hogy az alkalmazott művészek szakmai és életpályáját figyelemmel kísérve segítse őket a minél teljesebb kibontakozásban. Végül, de nem utolsó sorban maga is rendez, általában az évad legnagyobb létszámú produkcióját, ahol szinte mindenkinek jut testhez álló feladat. A művészeti vezető alakítja ki az adott színház arculatát azáltal, hogy a színpadon megjelenő termékeknek belső (társulat) vagy külső (publikum) elvárások hatására irányt szab.

A színész az az alkalmazott, akinek egész lényét az intézmény szolgálatába kell állítania. Minden évad végén, de legkésőbb a következő elején megbízást kap x számú szerep megformálására, amelyeket a kijelölt rendezők iránymutatásai alapján kell eljátszania, adott határidőn belül kész szövegtudással, a betanított koreográfia szerint, az előadás koncepciójának megfelelő jelmezben, a számára kijelölt térben és időben. A színész akkor gyakorolja legmagasabb szinten a hivatását, ha képes felfogni a begyakorolt szöveg tartalmát a rendező értelmezésében, ha át tudja élni szerepét, amely nem feltétlenül azonos önmagával, sőt épp attól válik naggyá, ha alkatától minél messzebb álló karakterek bőrébe bújva jeleskedik, átváltozó művészetével nyűgözve le a közönséget. Egy színész minél hajlékonyabb anyagból van, formakészsége minél sokrétűbb, annál több feladatra számíthat pályája során. A színész értéke tehát a benne rejlő lehetőség mértékével egyenes arányban növekszik.

A rendező munkatársai (dramaturg, jelmez-, és díszlettervező, koreográfus, vívómester stb.) azok az alkalmazott művészek vagy szakemberek, akik a megbízó intenciói alapján segítik őt a színdarab színpadra állításában, közvetve vagy közvetlenül a színészek elhelyezésében és felvértezésében, légyen szó kosztümről, nyelvhelyességi kozmetikázásról, avagy egyszerű mozgáskoordinációs feladatokról.

Műszaki dolgozók azok a színházi emberek, akik a színpadi gépezet működtetéséért felelnek. Ők építik, és bontják a díszleteket, készítik és előkészítik a kellékeket, világítanak, „effektelnek”. Végső soron ők azok, akik nélkül már a függöny sem menne fel az előadás elején. A műszaki dolgozók egy személyű koordinátora a műszaki vezető. A műszaki dolgozók különböző alcsoportokra oszthatók munkakörük szerint, úgyis mint díszletezők (vezetőjük a színpadmester), világosítók (vezetőjük a fővilágosító), kellékesek, öltözetők, fodrászok.

Az adminisztratív kollégák felelnek a színpadon kívüli munka zavartalanságáért. Gazdasági vezető, sajtótitkár, művészeti titkár csak hogy néhányukat említsük. Külön ki kell emelnünk a művészeti titkári feladatkört, amely nélkül a színházak működése egyszerűen összeomlana. Ők végzik ugyanis a színészek egyeztetését, s mivel a fent kifejtett okoknál fogva némely színész igen nagy népszerűségnek örvend, elkerülhetetlen az egyeztetésük akkor is, ha egy társulat fizetet tagjairól van szó, hiszen más színházakban is játszanak kölcsön, és maga az anyaszínház is alkalmaz ideiglenesen vendégeket. A művészeti titkárok a titkári értekezlet elnevezésű havi gyűlésen végzik el az egyeztetést, hosszú egyezkedések eredményeként.

Kritikusoknak azokat a többségükben bölcsész végzettséggel rendelkező színházi szakírókat nevezzük, akik felelősségük teljes tudatában véleményezik egymástól eltérő stílusban és felületeken a színházi termékeket, ezzel orientálva a nézőket a színházválasztásban, vagy éppen teljesebbé téve a termékek műélvezetét. A kritikusoknak továbbá azért kiemelt a szerepük a színházi szakmán belül, mert ők azok, akik relatíve legtöbbször kapnak felkérést olyan kuratóriumi tevékenységre, amely során egyes intézmények teljesítményét bírálhatják el, hosszabbítva vagy éppen szakítva meg az éppen regnáló vezetés mandátumát. Az írásaik által kiváltott közvetlen hatás is jelentős: tartósan elmarasztalt színházak jó híre idővel alámerül, és ezt az állam mint tulajdonos nem nézheti el. Egy előadásról írt okos, lényeglátó kritika ugyanakkor jótékonyan hathat magára az alkotókra, sőt az intézmény működésére is, azáltal, hogy önvizsgálatra készteti a túlságosan magába fordult kollektívát. Nem beszélve azokról a színházakról, amelyeket épp a rajongó kritika tart pályán hosszú évek óta.

A kiegészítő tevékenységekről
A színház a fent említetteken túl folytathat kiegészítő (nem üzleti) tevékenységeket is, amelyek nem tartoznak alapvető feladatai közé, de azokból következnek, vagy azokat készítik elő. Ilyen például a felolvasószínház elnevezésű program, amely nevéből adódóan olyan színházi tevékenység, amely során a színészek nem tanulják meg az adott színdarab szövegét, hanem egyszerűen felolvassák azt. Ezzel a módszerrel rövid előkészület után számos friss, vagyis kortárs szöveget lehet a közönséggel megismertetni, akik ez által közelebb kerülhetnek a modern színház kifejezőeszközeihez, egyrészt az idézett szövegek stiláris sajátosságai és tartalmuk, másrészt a fent vázolt, újszerű előadási módnak köszönhetően.

Kiegészítő tevékenységnek tekinthető még a nyílt nap elnevezésű nagy érdeklődésre számot tartó program, amelyet többnyire a színházi világnap alkalmából, vagyis március 27-én szokás műsorra tűzni. Ennek során a nézők körbebarangolhatnak a színház épületében, betekinthetnek a kulisszák mögé, fiatal színészeket látogathatnak meg az öltözőkben, használhatnak néhány kelléket, felpróbálhatnak néhány futó darabban használatos kosztümöt.

Ezen jeles alkalmakkor egyébiránt egy országosan vagy világviszonylatban ismert és elismert színházi alkotó gondolatát szokás felidézni, amely külön is felhívja a figyelmet a színházművészet örökérvényűségére és pótolhatatlanságára.

A színházak egy része kiállítások megrendezésével teszi teljesebbé kulturális misszióját. Ilyenkor az adott színház szellemi vonzáskörébe tartozó képzőművészek alkotásait állítják ki az épület előcsarnokában vagy stúdiószínpadán. Gyakran az elkészült előadások díszlet-, és jelmeztervei is bemutatásra kerülnek, amely gesztus jól illeszkedik a fentebb már említett nyílt nap koncepciójába.

Vannak színházak, ahol a színészek bizonyos szerepek kedvéért, vagy korábbi tanulmányaik során szert tettek némi hangszeres tudásra. Ebből következően nagy örömmel alapítanak színházi zenekarokat, amelyekkel ismert és saját szerzeményeket adnak elő a közönség külön örömére, hiszen méltán tiszteletet érdemel az a művész, aki kötelező feladatain túl idejét és energiáját nem kímélve szélesítette egyéni repertoárját kizárólag azért, hogy a nézők igényeit még inkább kielégítse, még pazarabb szórakozáshoz juttatva őket.

A színházi munkáról
A színpadi próba az a nyitott folyamat, amely során a színpadi előadás elnyeri végső, zárt formáját. Ennek során a színészek a rendező instrukciói alapján bemozogják a teret: megtalálják azokat a pontokat, ahonnan szövegeiket a legigazabbul, tehát a figura személyiségének legmegfelelőbben tudják interpretálni, ahonnan a szövegek”jól szólnak”, ahol a páros és tömeg jelenetekben egymáshoz viszonyítva a legjobb pozíciókat tudják elfoglalni, amely pozíciók egyébiránt nem csak a színészt segítik a viszonyok világos, érthető megfogalmazásában, de a nézőt is orientálják azok minél pontosabb értelmezésében és/vagy átélésében. Egy jó helyen, és jó tónusban elmondott monológ, egy kellő időben elcsattanó pofon egy egész előadás sikerét készítheti elő.

A próbafolyamat a fővárosban általában két hónapig, vidéki színházban általában öt hétig tart. Ez utóbbi oka a kisebb létszámú közönségből következő bemutatókényszer. Ez az időveszteség ugyanakkor nem jelent problémát, hiszen a professzionális kőszínházak alkalmazottai ezt a korlátot már jól ismerik, volt idejük hozzászokni, még használni is tudják ezt a szűkösséget, amely intenzitást, sajátos feszültséget visz a munkába.

Nyitottnak azért nevezném ezt a folyamatot, mert a munka során előfordulhat, hogy az adott társaság, vagy annak némely tagja eltér a rendező előzetesen elképzelt koncepciójától, természetesen annak engedélyével, teljes egyetértésben. Nem beszélve az olyan előre nem látható vis major helyzetekről, amikor valaki egészségügyi okokból kénytelen visszamondani egy szerepet, és a beugró művésznek már nincs ideje magáévá tenni a hetek alatt kialakított szabályrendszert.

Zártnak pedig azért nevezem a folyamat végeredményét, mert a premierre elészült produkció érdemi változáson többé nem esik át, a repertoárra került termék rögzített keretek között marad, épp ez biztosítja termék jellegét, zártsága tehát természetéből fakad. Gondoljuk csak el micsoda zavart szülne ebben a jól felépített, remekül funkcionáló rendszerben, ha valaki nem azt kapná a pénzéért (jegyárért), amit megvásárolt.

Egy ilyen országos érdekeltségű, államilag finanszírozott intézményrendszernek tökéletes biztonsággal kell működnie, épp ezt szavatolja az a közmegegyezés, hogy a létrehozott produktum nem veszítheti el megszokott formáját, nem változhat, nem játszhat a megrendelő (néző) bizalmával. Egy színházi előadás nem egy személyes, pillanatnyi érzéseket megfogalmazó, l’art por l’art attrakció, hanem egy évszázados ipar kortársi megnyilvánulása, intézményesített mesterség, akár a tejipar, vagy a vaskohászat.

A közönségről külön
A közönség a színház lelke. Azon emberek közössége, akik kultúrált, tartalmas szórakozásuk érdekében befizetnek egy adott, ízlésükhöz legközelebb álló arculat műsorára, jelenlétükkel biztosítva az alkotókat arról, hogy azok jól, sőt kielégítően végzik munkájukat. Mindezt azzal is honorálják a befizetett (a színház által megállapított) helyáron felül, hogy kedvenc művészeiket megtapsolják, ezzel az egyezményes jellel fejezve ki hálájukat a színpadon tapasztalt erőfeszítésért, nota bene művészetért.

Ebből az egymásra utaltságból természetszerűleg következik az is, hogy ha a megszokott színvonal helyett valami előre nem feltételezett zagyvaságot, a hely szellemének inkább megfelelő kifejezéssel élve, üzemzavart észlelnek, akkor tűntető távolmaradással, avagy gyér, ütemes lüktetéssé nem váló tetszés(nem)nyilvánítással adnak hangot egyet(nem)értésüknek, melynek súlyos következménye az előadás műsorról való levétele, szélsőséges esetekben az előadás felelőseként is funkcionáló rendező elbocsátása, főszereplők parkoló pályára állítása is lehet.

Egy szolgáltató ágazat esetében, amelynek egyértelmű célja a közönség szórakoztatása, elkerülhetetlen ez a közvetlen és azonnali visszacsatolás. A vásárló - ebben az esetben bátran használhatjuk ezt a megnevezést - joggal várja el az általa kiválasztott és támogatott cégtől a megbízható színvonalat, hogy árucikkei mindig viseljék magukon a megszokott védjegyet: a hagyomány feltétlen tiszteletét.

Adott színház adott rendezők adott színészekkel folytatott együttműködését jelenti, amely ideiglenesen letérhet ugyan a determinált pályájáról, de tartósan nem mozdulhat el, ellenkező esetben az intézménynek új közönség toborzásával kellene pótolnia a bevételkiesést, amely már önmagában is akkora presztizs-veszteséggel járna, hogy nehezen volna képezhető rövidtávon újabb siker.

Tartósan sikertelen színházak joggal számíthatnak az állami szubvenció kiapadására, amelyből egyenesen következik a direktor távozása, és a társulat gyökeres átalakítása.

A színház talán az egyedüli az állami szolgáltatók közül, amelynek működtetésére a közönség, vagyis az adófizető állampolgárok közvetlenül gyakorolhatnak hatást, akaratuk nyílt kifejezése azonnali következményekkel járhat. Példák erre az utóbbi idők direktori kinevezései, vagy egyes színházak gyökeres profilváltása.

A színházról mint művészetről
A fent leírtakból következően értelmetlen a szórakoztató vagy művész színház distinkció felállítása, hiszen azt egyetlen állami fenntartású intézmény sem engedheti meg magának, hogy programját a nézők igényeinek figyelembe vétele nélkül, azt megkerülve, netán kijátszva alakítsa ki.

Ebből fakad az a fenomenológiai megállapítás, hogy a színház nem művészet, hiszen a művészet természetéből adódóan elsősorban önkifejezés, amely nem az előzetes elvárások tükrében, hanem az alkotó pillanatnyi lelkiállapotának függvényében kerül kinyilvánításra, míg ezzel ellentétben a színház a nézői és/vagy állami elvárások keresztezésében kénytelen megfogalmazni produktumát. Ez a tevékenység sokkal közelebb áll a termékszemlélethez és a piaci szabályozókhoz, mint az „önkízás és ének” útján megnyilvánuló prófétasághoz.

A színház közösségteremtő erejéről
A fent vázolt gondolatkísérlet végkövetkeztetése az, hogy amikor színházról beszélünk, termelő és vásárló viszonyáról beszélünk, egy iparról, amely egy igen szigorú rendszer részeként kénytelen működni, azáltal, hogy szolgáltat, és abból a célból, hogy támogatása ne váljon okafogyottá.

Olyan zárt konstrukció ez, amelyben elképzelhetetlen az elemek rendszerben elfoglalt helyének, egymáshoz való kapcsolódásuk minőségének és sorrendiségének megváltoztatása. A direktor nem mondhatja meg az államnak, hogy mire kéri a támogatást, és a rendező sem utasíthatja rendre a nézőt, a színész pedig végképp nem fordulhat elvárásokkal egyikük felé sem.

Egy olyan intézményről beszélünk, amelyben tökéletesen rögzült egy fajta hierarchikus modell, amelyet egy emocionálisan nehezen kezelhető közösségi szabályrendszer tart össze. Ha egy gyárat képzelünk magunk elé, amelyben mindenkinek megvan a saját kijelölt helye, és épp ez a kijelöltség a biztonságos működés garanciája, miben nyilvánulhat meg a közösség mint emberi létforma. Az egymásrautaltságban, vagyis az egymásnak való folyamatos kiszolgáltatottságban.

És hogy lép be ebbe a képbe a néző? Mint a legfőbb, megvesztegethetetlen hatalom birtokosa, aki, (vagy még inkább) ami határtalan vízfejűségével a nagy számok törvénye szerint mozog. Helyváltoztatása éppen ezért lassú, de alapos: egyszeri elhatározását képtelen megváltozatni, vagyis, képtelen a változásra.

Egy velejéig tekintélyelvű rendszer megkapja uralkodónak a népet, amely egyetlen eszközeként a két kezét használja, azokkal nyitja ki a pénztárcáját, és azok csapkodásával képez sortüzet, amely a sors fintoraként annál áldásosabb, minél erőszakosabb, és akkor okoz halált, ha megszűnik.

Elrettentő példája a mai színház közösségképző erejének az az eset, amikor egy színházi előadás során valaki tüsszentéssel, vagy orrfújással zavarja meg az ájtatos csöndet. A nézők többsége azáltal éli át a közösségiséget (a színpadon szolgáltatást nyújtó, tehát nem szolgáló alkalmazottakkal egyetértésben), hogy az illetőt egyszerűen kinézi a teremből, együttes erővel megsemmisíti, kvázi halálra ítéli, pusztán biológiája természetes megnyilvánulása miatt.

Az a színház, amelyet ma hivatalosan annak neveznek, nem hogy harmóniában nincs a természettel, de kifejezetten ellenére van. (Elég csak a mesterséges közegre, világításra és hanghordozásra gondolnunk.)

Konklúzió
Ha a nézők felismernék végre, hogy az általuk éltetett színház mint tükör milyen világot tükröz tudtán (öntudatán) kívül, akkor ijedten tekintenének saját magukba.

Ez lenne csak a katarzis?

Schilling Árpád